Kórházlátogatás ugyan nem volt a tervezett látnivalók listáján, de egy ilyen hosszú útnál mi is éreztük, hogy elkerülhetetlen lesz. Pont azért jöttünk ezekbe az országokba Ázsián belül, mert a fórumosok tapasztalatai alapján az egészségügyi ellátás jobb, mint a miénk. Őszintén szólva itt Thaiföldön, látva az átlagos életszínvonalat és utcaképet lettek kétségeim a hír igaz voltát illetően, de szerencsére eddig nem kellett kipróbálni. Volt kisebb nátha, egy-egy kisebb hasmenés vagy hányás, de őszintén ezek otthon is előfordulnak, különösebb kezelést nem igényeltek. Aki még nem ismerné, nagyon ajánlom a rehidratációs folyadékot, csodát tesz.

Aztán tegnap estefelé éreztük, hogy Danika teste bizony meleg. Melegebb, mint amit a napi program vagy a külső hőmérséklet indokolt. Hazajöttünk, hűtőtusolás, vacsora, légkondi és látszólag jobb is volt a helyzet, de este lévén azért kapott egy lázcsillapító kúpot alváshoz. Mire mi mentünk volna aludni, már 39 volt a láza. Behoztam magamhoz, jobb híján jött a hideg vizes takaró, meg óránként lázmérés, de csak nem ment le, igy éjfélkor, mikor lejárt a 4 óra, kapott még egy lázcsillapítót. Pár órára visszament 38,5-re de hajnali 4-kor már megint 39,5 volt és hozzá masszív hasmenés. Mivel egész éjjel a Dengue-láz, malária és egyéb trópusi betegségek tüneteit, kezelését és halálozási rátáját olvasgattam ezen a ponton csak felébresztettem Tamást, hogy nincs mese, menni kell egy kórházba. Hívtuk a biztosítót és megegyeztünk, melyik kórházba megyünk – a legközelebbi gyereket is ellátó sürgősségibe. Hívtunk egy Ubert, összepakoltam a szokásos 3 napi útravalót és 5:30-kor már ott is voltunk.

Eddig olyan a történet, mint otthon, innen azonban egy távoli, szebb jövőbe nyerhetünk betekintést. Így is lehetne!! Az éjszakai portás kijött a kocsihoz és bekísért (!) az éjszakai ügyeletre. Ott a nővérek lázat mértek, adtak lázcsillapítót (!), adatokat vettek fel és 5:50-kor már orvosnál voltunk (!), aki azonnal intézte a Dengue-láz tesztet. Áttoltak a megfigyelőbe, betették a kanült, levették a vért és hoztak Daninak gumikesztyűből lufit (!), nekem meg kártyát a wifi kóddal (!). Aztán felvittek a gyerekosztályra, ahol a szoba berendezése és a kilátás is jobb szállodát idézett. Újra jött orvos, mutatta a negatív teszteredményt, és megvizsgálta újra. Kérdezte, gyógyszert kérek-e, adna lázcsillapítót, probiotikumot es rehidratációs folyadékot. Mondom, írja fel, az a biztos. Mondta, hogy van ám patika is a kórházon belül (!), vihetem magát a gyógyszert is. Annyira meseszerű volt, hogy elsőre nem is értettem honnan lesz az a gyógyszer. Ideadta az elbocsájtó papírokat, a pultnál fizettem kemény 25 ezer forintot kártyával (!) és zacskóban ideadták a kiporciózott gyógyszert adagolókanállal, fecskendővel együtt. 8-ra-ra már itthon is voltunk!!! És közben mindenki mosolygott, mindenki kedves volt, az orvosok annyit beszéltek angolul, amennyit kellett, a nővérek makulátlan egyenruhákban tették a dolgukat, a padlóról enni lehetett volna és mindenhol volt egy fotel a szülőnek az ágy mellett. És ez nem privát kórház ám, hanem egy véletlenszerűen kiválasztott sima állami! Hazajöttünk, mesélem Tamásnak, aki csak annyit mondott: „de szép új stadiont, azt nem láttunk egyet sem”. Nem politizálok, mert nagyon nem szeretek, de valóban... és olimpiát sem rendeztek még...

Update: Danika aludt jó 24 órát – életemben nem láttam még ilyet – miközben mi folyamatosan harcoltunk a lázzal. Tegnap estére végre lement, és láztalan éjszaka után ma végre csacsogva kelt, épp legózik...